Paradox módon úgy tűnik, hogy sok mindennek éppen az ellenkezője működik jobban, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk.
Az elengedés akadályai
Mostanában mindenki az elengedésről beszél. Könyveket, cikkeket írunk róla, és mégsem igazán működik. Hogy miért? Mert ott van az elengedésben az akarat. El akarjuk engedni, meg akarjuk oldani. Ha akarat van benne, akkor abban görcs van és ellenállás. Pont az ellenállás tartja fenn folyamatosan az érzést. Az ellenállás két megnyilvánulási formája az „akarom” és a „nem akarom”. Egyik sem jobb a másiknál, egyik sem hoz eredményt.
Ha elengedés helyett, egyszerűen csak végtelen szeretettel MEGENGEDJÜK, hogy az legyen, ami van, ahelyett, hogy el akarnánk tüntetni, és ellenállás helyett ELFOGADJUK, amit érzünk, és hogy AMI VAN, AZ LEHET, akkor előbb-utóbb az érzés átfolyik rajtunk, feloldódik a szeretet energiájában, egyszerűen csak eltűnik.
Az érzések nem mi vagyunk, csak sokszor azonosulunk velük. A valódi Én csak tanúja az érzésnek. Ha abbahagyjuk az azonosulást, és csak megfigyeljük mi történik, megtapasztaló helyett tanúivá válunk az eseményeknek. Ez egy magasabb tudatszint. Már nem fogjuk magunkat áldozatnak érezni.
Az elengedéssel szembeni másik alapvető probléma maga az elengedéssel szembeni ellenállásunk. Az ego mindent be fog dobni: “úgy sem sikerül, mit próbálkozol már megint, nem tudod megcsinálni…” Hagyjuk ezeket is szertefoszlani. Nem kell elengednünk semmit. Dönthetünk máshogy is. Legyen ez egy félelem nélküli tudatos választás, mindjárt máshogy hat.
Az úgynevezett összenövések is akadályozhatják az elengedés folyamatát. Mint például: csak kemény munkával érhető el siker, ingyen nem adnak semmit, a szenvedés hasznos, az élet nehéz…, tudunk ilyet mondani sokat, ugye? Ezeket célszerű felülbírálni és elengedni még mielőtt nekikezdünk az egésznek.
Ha már elengedés, akkor engedjük el inkább a kontrollt, az irányítást, az akarást, vagy éppen a nem akarást, és egyszerűen csak hagyjuk, hogy történjen, ami történik, jöjjön, aminek jönnie kell. Sokkal nagyobb csodákat élhetünk meg, mint magával a tudatos teremtéssel. A tudatos teremtéssel egyrészt már önmagában leszűkítjük a lehetőségeinket, másrészt pedig az ego által akart és a tudatalatti által vágyott dolgokat teremtjük meg, ami biztosan fantasztikus, de nem feltétlen egyezik meg azzal, ami valójában minket támogat. Ha csak hagyjuk, minden akarat nélkül, tiszta szívvel, hogy megérkezzen hozzánk, ami a miénk, az fogja a legjobban a javunkat szolgálni. Ezért van az, hogy ha elengedünk végre valamit, akkor megkapjuk. Hiszen szabad teret engedünk az áramlásnak, akarás, ellenállás helyett. Ha akarunk valamit, akkor mindig a hiányra fókuszálunk, ezzel még többet teremtve abból, ami eddig sem volt.
Egy kis múltidézés és a jelen
Régebben mindig a múlton rágódtam és a jövőn aggódtam. Fogalmam sem volt a jelenről. Mindig meg akartam felelni, fontos volt mások véleménye, mindent megtettem azért, hogy elnyerjem mások dícséretét, mindent elkövettem, csak nehogy az derüljön ki, hogy nem vagyok elég jó. Igen, féltem. Féltem, hogy nem vagyok elég jó másoknak, és ezáltal magamnak. Tele volt az életem félelmekkel, gyakorlatilag a félelmeim irányítottak.
Már egy ideje nem rágódom a múlton, nem aggódom, hogy mi lesz velem, nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, nem akarok megfelelni, nem számít, hogy másnak jó vagyok-e. Csak a jelen számít. Az számít, hogy nekem jó-e, én jól érzem-e magam, és én mit érzek. Nem mindenki érti ezt, de már nem zavar ez sem. Ez egészséges önzés. Nem arról beszélek, hogy mindenkin átgázolok és mindenkit bántok, dehogy! De ha már dönthetek, – már pedig mindig van választásunk, – akkor azt választom, ami nekem tetszik és nekem a leghasznosabb. Paradox módon, ez jó a környezetemnek is. Hiszen attól, hogy én jobban, sokkal jobban érzem magamat, a környezetem is jobban van. Sokkal jobban. Sőt, már ők is szeretnének ilyenek lenni, csak nekik még nincs meg az engedélyük. – Hogy kitől? Saját maguktól persze. Ki mástól?
Az egész önismereti utazás azzal járt együtt, hogy megbarátkoztam önmagammal. Elfogadtam magamat úgy, ahogy vagyok minden külső és belső tulajdonságommal együtt. Már nem ítélkezem mások és önmagam felett. Nem volt egyszerű. Utólag persze nem is volt olyan nehéz. Nem értem, hogy mire vártam eddig. Az a tapasztalatom, hogy végső soron minden könnyebben és gyorsabban megy, mint gondolnánk.
Mindenhez önmagam feltétel nélküli szeretete a kulcs. Az egészséghez, a boldogsághoz, az élethez magához. Azóta a SZÍVEM az úr! A fejemből leköltöztem a szívembe, – csak hogy egy kedves barátnőmet idézzem. Sokkal egyszerűbb így. Könnyebb dönteni, könnyebb létezni. Sohasem tévedek, csak akkor, ha újra elkezdek agyalni. Ha a szívemet követem, akkor tudom, hogy semmi rossz nem érhet. A szívemet és az intuíciómat követem. Hihetetlen párost alkotnak. Legyűrhetetlenek. Támogatják, erősítik egymást. Minél többször hallgatok rájuk, annál többször számíthatok rájuk, annál többször súgnak (de erről majd máskor írok).
Megtanultam elengedni az örökös kontrollt, ami egész idáig kitöltötte és meghatározta az életemet. A kontroll természetesen fejből kiinduló kényszeres döntés. Nem hittem el, hogy lehet máshogy is, nem volt róla tapasztalásom. Féltem rábízni magam a nagy egészre, hiszen óriási bizalom kell hozzá. Kicsit olyan, mint az úszni tanulás, az első lebegési élmény. Nem merjük rábízni magunkat a vízre, mert félünk, hogy elsüllyedünk, de attól még működik. Ha ezt végre megtapasztaljuk, már nem akarunk erőlködni, csak felfekszünk a vízre és ennyi. Bizalom nélkül nem tudjuk megengedni magunknak, hogy elengedjük a kontrollt. Bizalom, hit egy magasabb, felsőbb erőben, valamilyen vallásban, spirituális hitben, teljesen mindegy mi az. A lényeg, hogy van egy rendező elv, amire rábízhatjuk magunkat.
Itt következett a felismerés, hogy miért is vagyunk ezen a világon, miért születtünk ide, pont ide, pont ilyen körülmények közé, hiszen ezt is mi választottuk. Azért vagyunk itt, hogy erre rájöjjünk és megtaláljuk önmagunkat, járjuk a saját spirituális, fejlődési utunkat, ami elvezet saját lényünk, saját nagyszerűségünk megtapasztalásához, önmagunk felszabadításához és megismeréséhez.
Hiszem, hogy az egészben a legfontosabb önmagunk szeretete, az önmagunkhoz való kapcsolódás. Ha ez megvan, akkor már működik az a bizonyos elengedés is. Képesek vagyunk rá, hogy megengedjük magunknak, hogy elengedjünk bármit. A negatív érzéseket, a rossz szokásokat, a régi mintákat, az ítélkezést, a megfelelési vágyat, a kontrollálási vágyat, a büszkeséget, a vágyat magát, a félelmeinket, a haragot, a bűntudatot és a szégyent, a maximalizmust, mások felelőssé tételét, bármit…
Mindenben van valami jó, csak meg kell találni.
Ha történik valami, ami rosszul érint, – mert előfordulhat, – és az elszomorít, akkor is csak engedem, hogy megéljem az érzést. Hagyom, hogy átmenjen rajtam minden tiltakozás, ellenállás és hibáztatás nélkül, mert ami van, az lehet. Megtörtént, tehát nyilván oka van, nem hiszek a véletlenekben. Megnézem, mit tartogat számomra, mit tanulhatok belőle, hova fejlődhetek általa. Mindennek van pozitív oldala, mindenben lehet találni valami jót. Nem tudok semmit meg nem történtté tenni, de az, hogy mit érzek vele kapcsolatban, az már nem mindegy, és csakis tőlem függ. Választhatok számomra hasznos nézőpontot is az áldozat szerep helyett, ahelyett, hogy folyton hibáztatok valakit. Szenvedhetek még egy kicsit, vagy akár tovább is léphetek. Észrevehetem, hogy dönthetek másképp is, csinálhatok mást is, érezhetem magamat jól is. Csak rajtam múlik, hogy meddig maradok a negatív érzésben. Ha merek a saját szívemre, saját intuícióimra hallgatni, félelmek nélkül, annál nagyszerűbbet nem is tehetek magamért. Hiszen ki tudná jobban megmondani, hogy nekem mi a jó, mint Én saját magam?
Persze nem vagyunk tökéletesek, nem is várja el tőlünk senki. De ha már felismertük, hogy megint drámázunk, játszmázunk, aggódunk, féltékenykedünk, áldozatok vagyunk… (ki-ki hozza automatikusan a maga játékát, hiszen már úgy megszoktuk), akkor dönthetünk úgy, hogy gyorsan abbahagyjuk és egy számunkra kedvezőbb nézőpontba helyezkedünk. Engedjük meg, hogy az élet megmutassa, mit tartogat számunkra. Ne küzdjünk, ne akarjuk, csak hagyjuk megtörténni. Merüljünk bele az érzésbe, magába. Éljük meg és hagyjuk, hogy magától továbblépjen. Váljunk eggyé az áramlással, legyünk csak egyszerűen jelen.
A megengedés nem igényel energiát. Ezzel szemben ragaszkodni valamihez, fenntartani ugyanazt a negatív állapotot, rengeteg energiát vesz el tőlünk. Nem csoda, hogy fáradtnak érezzük magunkat, hiszen nem természetes állapot, nem mi vagyunk, mégis görcsösen ragaszkodunk hozzá.
Ma már nem ragaszkodom semmihez. Ma már nem akarok senkit sem megváltoztatni. Nem akarom, hogy más legyen, mint amilyen, vagy nem gondolom azt, hogy én jobban tudom, hogy mire van szüksége. Mindenki egyedi és megismételhetetlen. Saját joga, hogy úgy élje az életét, ahogyan azt ő szeretné. Én ezt tiszteletben tartom és elfogadom.
A jelen
Azt beszélik, könnyű megfeledkezni a gondokról, ha jó idő van. De elég egy hűvös fuvallat, hogy visszafújja az arcunkba a valóságot.
A pletykafészek c. filmből
Eddig mindig fontos volt az életemben, hogy süssön a nap, hogy meleg és jó idő legyen, gyakorlatilag ettől tettem függővé, hogy jól érzem-e magam. Mindez már nem számít. A napfény belül van, a világ bennünk van. Amíg kívül keressük örömünk forrását, addig tévúton járunk. Az öröm forrása mindig csak belül van, önmagunkon belül. Ha esik az eső és hideg van, vagy ha éppen szomorú vagyok, akkor is szeretem és elfogadom magamat olyannak, amilyen vagyok. Fontos, hogy félelem nélkül tudjak élni. Bízzak az életben, magamban, minden pillanatban, még akkor is, ha a dolgok éppen nem állnak túl fényesen. Akkor is tudom, hogy biztonságban vagyok, ez csak egy átmeneti állapot és minden rendben van, minden értem van. Ha így érzek, akkor a negatív érzések is sokkal hamarabb feloldódnak és egyre ritkábban kerülnek elő. Ma már büszkeség helyett az alázat és a hála kapott főszerepet a színdarabomban. Megtanultam jelen lenni a saját életemben. Örülni a pillanatnak, észrevenni mindenben a szépet és a jót, bármilyen nehéznek is tűnik néha. Nem azt mondom, hogy nincsenek rossz pillanataim, – akkor hazudnék, – de ezek egyre ritkábban bukkannak fel és egyre gyorsabban szertefoszlanak.
Minél jobban szeretem magam, annál inkább történnek velem olyan dolgok, amik számomra kedvezőek. Nem bevonzom és megteremtem, hanem megengedem, hogy az történjen, ami számomra a legjobb. Félelem helyett az öröm vezérli az életemet, örülök pusztán a létezésnek is, hálás vagyok, hogy így élhetek és mindezt megélhetem. Nem küzdök az eredményért, nem „kell” semmi, nem ellenállok, a MEGENGEDÉST választom. Az Ego és az agyam helyett pedig a SZÍVEMET választom.
Te mit választasz?